Harley-Davidson EUCEG

Mert megérdemlem… gondolom cinikusan, amint a Harley-Davidson Ultra Classic Electra Glide előtt ácsorgom. Ma kényeztetni fogom magam! Olyan élményben lesz részem, amelyben nem sokaknak. Az egyik legtöbb luxussal ellátott motorral fogok kirándulni. Már az is elég lenne, hogy Harley. Ráadásul Ultra Classic Electra Glide. Na de, hogy CVO? Hát ez tényleg a non plus ultra a Harley kínálatában!

Ráadásul egy kis elégtétellel is eltölt, hogy itt áll ez a motor. Tavasszal ugyanis a daytonai bike week ideje alatt alkalmunk volt pár motort kipróbálni. A fő cél ugyan a Nightster volt, azonban elcsíptünk pár CVO modellt is, és akkor azt mondták a Harleynál, hogy ezek bizony Magyarországon nem lesznek érdekesek, hiszen limitált szériában kerülnek gyártásra, így hát aligha vehet bármelyik magyar is ilyen modellt. Ágált bennem a sértett hazafiúiság: mit képzelnek rólunk? A legnagyobb autóritkaságok is megfordulnak nálunk, miért ne lehetne CVO Harley is?

Mi is ez a titokzatos CVO? Elnézést kérünk azoktól, akik tudják, netán a könyökükön jön ki.
A CVO a Harley elit kategóriájú gépeinek a betűjelzése, jelentése Custom Vehicle Operation. Exkluzivitásukat fokozandó, limitált számban kerülnek piacra – ez az Ultra Classic Electra Glide esetében kb. 4100 darabot jelent – és mind műszaki, mind pedig dizájn tekintetében úttörőnek számítanak a Harley modellpalettáján. Az összes CVO modell 2007-ben már 110 cubic inches, vagyis 1800 cm3- lökettérfogatú erőforrással rendelkezik. Ehhez természetesen elektronikus benzinbefecskendezés, és új hatfokozatú CruiseDrive váltó jár, az alacsonyabb fordulatszámon való cirkálás érdekében. Ráadásként jönnek az egyéb extrák, amelyeket felsorolni is nehéz. Csatornánként 40 Wattos Harman/Kardon audio rendszer, amely AM/FM valamint 150 digitális szatellit rádió csatornát fogni képes több rádióvevőt, CD és MP3 lejátszót, fedélzeti kommunikációs rendszert, külön állítási lehetőséggel rendelkező utashangszórókat és beépített GPS rendszert jelent. Természetesen bluetooth kapcsolattal működő telefonhasználatra is lehetőség nyílik.


A vezető és az utas kényelmét az állítható fokozatú markolat- és ülésfűtés fokozza (hidegben). A luxus kategóriát jelzi a központi elektromos zárral ellátott, finom bőrrel bevont King Tour Pak dobozrendszer is, amelynek belsejében LED világít.

Jó tíz percbe telt, míg a gép – és a Harley-Davidson Budapest – tulajdonosa, Dobai Attila megmutogatja a különböző kapcsolók funkcióit.

Végre eljön az a pillanat, hogy nyeregbe szállhatok. A párnázott ülés vezérigazgatói fotelre emlékeztet, a kiszedhető deréktámasz kellemesen megtámasztja a gerincoszlop lumbális szakaszát. Luxus a köbön! A kormányt laza kartartással érem el, a lábtartótrepni kényelmes távolságban-közelségben.


Indítás. Hát ez sem hétköznapi módon zajlik. Mindössze arra van szükségünk, hogy a tankpanelbe épített gigantikus kapcsolót elfordítsuk, és ha az elektronikus jeladóként működő kulcs a motor másfél méteres körzetében van, a motor indítható. Ha a kulcs eltávolodik a motortól, akkor elektronikus úton blokkolja az indítást. Elég, ha az ember zsebre vágja.

Az indítógomb megnyomására megrázkódik a gumiba ágyazott felfüggesztésű motorblokk, és felhangzik a legendás szinkópa – igaz, meglehetősen fojtott hangon. Hát igen, az Euro 3.

Laza mozdulattal felállítom a motort… azaz állítanám, de meg sem mozdul. Mi a fene, beakadt valamibe? Meg ne húzzam azt a gyönyörű fényezést, mert fél éves fizetésem rámegy… de nem, nem akadt be. Akkor talán le van horgonyozva… A Harley szalon dolgozói érdeklődve figyelik erőfeszítéseimet. Úgy teszek, mintha csak a súlyát próbálgatnám, észrevétlenül nekirugaszkodom, és a motor végre két keréken áll. Kicsit lihegve mosolygok a nézelődőkre… megy ez. Egyes, hangos, mégis lágy kattanással ugrik be a fokozat, kis gáz, és elemi erővel indul meg a közel négyszáz kilós luxuselefánt.

És csodák csodája, amint megindul, eltűnik a négyszáz kilogramm, könnyen dönthető, egész jól tartja az ívet. Egyedül a kis tempójú szűk kanyarokban érezni ismét a súlyát.


Kikanyarodom az autópályára, egy kicsit még bennem van Dobai Attila utolsó mondata: „Ár-érték arányban nagyon jó ez a motor. Nem egészen tizenegy millió forint, de ha egy széria Ultrából akarod ezt megépíteni, sokkal többe kerül.” És tényleg nagyon örülök, hogy ilyen jó ár-érték arányú, de nekem kicsit lúdbőrözik a hátam: tizenegy millió forint. Bár legalább kipróbálhatom. Majd jól körülnézek mindig…

Suhanok. Minden váltás után megmarad a bődületes tolóerő, csak a hang mélyül, és a fordulatszám esik vissza. Hatodikban végképp. A pincébe zuhan a fordulatszám, talán ha háromezret pörög 140-nél. És innen erőlködés nélkül gyorsít. Nem tudom, mennyi lehet a végsebessége, én 170-ig húzom. Még menne, de 160 körül elkezd bizonytalankodni az eleje, a hatalmas elefántfülekbe belekap a szél. Közben bömböl a „Highway to hell”. Igen, ide ez kell, AC/DC! Száznegyvennél remekül hallani, van benne basszus, van benne magas hang, remek a minőség. Hozzáérek a tempomat kapcsolójához. Varázslatos érzés, ahogy a tőlem független erő tovaragad, nem kell húznom a gázt, lazán nyugszik kezem a gázkaron. Hátradőlök, lábaimat előrenyújtom a bukócsőre szerelt pihentető lábtartóra. Kamionok, autók mellett húzok el, majd egy fehér kabrió Merci következik, a jobb első ülésen ülő cicababa rajongó szemekkel néz rám, a mellette ülő szépfiú már mérgesebben. Hát ezért erőlködik itt ő? Most aztán majd hallgathatja, hogy „olyant is vegyünk!”. Vigyorogva húzok el mellettük.

Úgy érzem magam, mint egy milliomos a Cote d’Azzuron. Most bekanyarodom a monte carlói kaszinó elé, ahogy lassulok, az intelligens audiorendszer lehalkítja a zenét, de ahhoz elég hangos marad, hogy a kaszinó előtt álló csevegők mind észrevegyenek. A portás elém siet, én odadobom neki a kulcsot, álljon be vele a parkolóba. Ráérősen lépkedek felfelé a lépcsőn, azon tűnődöm, black jackkel, vagy roulettel kezdjek-e, amikor egy reszelős hang utánam szól.

- Hé, hol a tank ezen a micsodán? Inkább tankolja meg maga, mer’ asztán meg morognak, hogy lecsöpög a benzin!

A pálmafák hirtelen akáccá, a bársonyköpönyeges portás overállba öltözött benzinkutassá változnak, a tüllbe és gyémántba öltözött bámészkodók macskanadrágos, középkorú hölgyekké. Rémülten fordulok a motor felé, azzal vajon mi lett? Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt: legalább a Harley a helyén áll.


Pár óra múlva visszaviszem a motort. Sajnálkozva adok vissza kulcsot és forgalmit, ráülök a saját motoromra.

Kemény az ülése. Pörög, mint egy kávédaráló. És nem húz. A „Highway to hell”-t is csak én énekelem fals hangon a sisakom alatt. És a piros lámpánál is csak ezért bámulnak rám, motoromra pillantást sem vetnek.